„megfoghatatlan, amikor már azt hiszed, hogy megragadtad a stílusát, ráálltál a ritmusára, tévedsz: jön megint valami más, és hátra sokszorosítva, fölnagyított firkák és kicsinyített képek, vidámpark, fa az út közepén, átlátszó autóbusz, láthatatlan emberek, címlapok és hátsófertályok, macska-nő és kutya-ember és növény-állat, nincs egyetlenegy indokolatlan durvaság, agresszió és bizarrság sem, az egész olyan, mint egy óvodás paradicsomában, ami azért csupa életveszély, villám csap a nyugdíjasokba, majmok, két majom, optikai csalódás, ok nélküli és túlontúl vicces helyzetek, ha megpróbálsz részekre bontani valamit, a kádert, a kompozíciót, a folyamatot, a hangot, beleveszel a folyamatba, egyedül a hang marad, az élő szó, a palackba zárt ember, aki a pannon-tenger, a balaton, a duna hullámain, de mi ez az egész, komolyan, először azt akartam, hogy … nem is tudom… ó, a sors iróniája!” (Radovan Popović: hanky-panky starki)